2012. szeptember 30., vasárnap

35. héten


Az óvodáról

Csak így hívjuk, pedig igazából ez egy bölcsis csoport. Nagyon rég írtam róla, tulajdonképpen azóta nem is, hogy elkezdődött. Tavaly heti háromszor három órára ment, idén egy másik csoport következett, nem is voltam vele tisztában, hogy ez még mindig bölcsi. Ugyanabba az épületbe járunk, ami a szomszédban található, két perc sétára tőlünk! Igazi nagyvárosi kényelem. Minden nap viszem, reggel fél kilencre megyünk, így együtt indul a család, mert Guillaume is ekkor indul gyalog dolgozni (igen, ez is egy nagyvárosi luxus, tíz perc sétára van tőlünk a munkahelye). Ez, hogy együtt megyünk, mindenképp segíti a reggeli indulást. Fél egyre kell érte mennem, ugyanis nem alszik ott. De sokszor csak háromnegyed egy körül vannak kész az evéssel. Reggel pedig együtt reggeliznek érkezés után, így a reggeli kakaó mennyiségét leredukáltam. 
Kérték, hogy hagyjam ott aludni, de nem akarom. Egyrészt mert látom, hogy mennyire boldog, amikor megyek érte. "Mamma" sutyorogja folyamatosan a fülembe, puszilgatja a lábam, ölelget! Másrészt szeretném, ha csak a miénk lenne a délután hármasban, amikor a kistesó is itt lesz majd közöttünk.
Sajnos délelőtt nem viszik ki őket a levegőre. Ez főleg a nagy télben lesz nehézség, mert nekem kell kivinni délután (szieszta után, amikor már sötét van ráadásul) és nem fogunk tudni hosszasan kinnt maradni a mínusz tizenekben a pár hetes kisbabával. Azután persze majd ő is növekszik, meg majd sokára tavasz is lesz, de addig nem lesz nagy délutáni szánkózás, hóban hancúrozás!
Két dadus van, nem áradnak túl a kedvességtől, de Léopold mindkettőt szereti, legalábbis ezt mondja, főleg az egyiket kedveli, aki nekem is szimbpatikusabb.
A ruházattal szenvedtünk, mert olyan nadrág nem lehet rajta, amit nem tud egyedül lehúzni. Na vettem kis melegítőnadrágot, amit örömmel viselt, úgy hívta, hogy "puha nadrág". Majd egyszer baleset történt és bekakilt, mire közölték, hogy ez a nadrág nem jó, mert kigurult belőle a csúnyaság, kicsúszott a lábszáron. Harisnya és csakis harisnya lehet rajta ezentúl. Hát kérdem én nem mindegy, mert bár a harisnya nem engedi szétgurulni, de akkor is mindkettőt le kell cserélni azonnal. Cipőt is újat kellett venni, szintén egyedül le és felhúzhatós, lehetőleg tépőzáras darabot. Jelenleg úgy néz ki, hogy rendben vagyunk ruha ügyileg.
És hogy látom őt az oviban? Az első hét lelkesen telt, majd jött egy-két nehezebb nap: nem akart bemenni, reggel erősen mondogatta, hogy nem megy oviba.Majd ezek a nehéz napok véget értek és hipp-hopp úgy kellett visszahívnom, hogy egy nagy puszit kapjak és adjak neki mielőtt belép a terembe. Hetek óta semmi gond, néha reggel elmondja, hogy "nem kell menni óvodába", de utána szépen felöltözünk és együtt indulunk, mindenki a saját dolgára: apa dolgozni, Léopold óvodába, én pedig doktor bácsihoz megyek minden nap, aki megnézi a kistesót a hasamban. Vannak barátai, a tavalyi csoportból többen vele vannak most is: Bagdasa,Kísa és Jessi. 
Rengeteget tanult az oviban: gyönyörűen eszik egyedül. És ez akkora öröm nekem, mert az evés mindig kínszenvedés volt, autóztunk közben, fél kézzel etettem, a másikkal könyvet lapoztam, közben nemegyszer könyörögtem, hogy ne szaladjon el százszor az asztaltól. Ledobálta az ételt, a kanalat, kente a hajába a koszos villát, vagy éppen dobolt a kanállal lehetőleg jó hangosan. Minden percben másik játékot kellett az asztalhoz hoznom. És nem ért a hangos szó sem. Most pedig ül szépen az asztalnál, nem szaladgál el, kezei az asztalon, kanalaz be levest, főzeléket vagy húst, fejét a tányér fölé hajtja, ami pedig az arcára kenődött azt a kanállal belapátolja. Amikor több már nem fér belé akkor udvariasan megköszöni az ebédet (mert mindig ebéd van, még este is). És kifejezetten megjött az étvágya, mióta ovis.Mindent megkóstol és sokmindent megeszik, amit előtte nem evett meg. Hát én csak ámulok és nagyon boldog vagyok! Hogy ide mikor jutottunk volna el, ha itthon marad...
És öltözik is egyedül! Én már nagyfiú vagyok és "toute seule" vagy "egyedül" felkiáltással veszi a nadrágot, cipőt és ha segíteni merünk akkor kiabál! Ha pedig azt merem neki mondani, hogy Léopold anya kisbabája, akkor kijavít, hogy ő már nagyfiú! Szóval van egy nagyfiam, de nem aggódom, mert egy icipici kisfiú érkezik egy hónap múlva mellé.
Összességében pozitív a mérleg. Hogy mennyit ért oroszul, azt nem tudom, de tegnap hívta fel a figyelmemet Guillaume, hogy amikor oroszul megkérdezték tőle, hogy hogy hívják, akkor válaszolt, hogy Léopold. Boltban, utcán, köszön, megköszön oroszul, ez már megy nem vitás!

Sixty

A Sixty étteremben jártunk barátainkkal pénteken este. Utoljára voltunk így együtt hatan itt Moszkvában. Ez egy utolsó búcsúvacsora volt. Még biztosan találkozni fogunk, hiszen a pár, aki elhagyja Moszkvát nem messzire Svájcba költözik. Sok időt töltöttünk együtt, a férj nemcsak kollégája, de jó barátja is Guillaume-nak. Mi nők is nap, mint nap találkoztunk, hol a játszón, hol egymásnál, nem mentünk el úgy nyaralni és nem jöttünk vissza úgy nyaralásról, hogy ne találkoztunk volna, ne számoltunk volna be élményeinkről! Hiányozni fognak, még nem is tudtam belegondolni, milyen érzés lehetett ez nekik, elhagyni három év után Moszkvát!
Az étterem, bár Moszkva City városrészének (Moscow International Business Center) egyik tornyának a hatvanadik emeletén található, tényleg gyönyörű kilátással Moszkvára. Nem egyszerű odatalálni, így aki nekivág az jól járja körbe hova is megy, mert a GPS csak a tornyok tövébe vezet el, de hogy onnan melyikhez és merre, azt már nekünk kell kitalálni. A mi keresésünket még az is nehezítette, hogy szakadt az eső, így keringtünk a  tornyok között, míg végül rátaláltunk a pontos helyre.
A hely nagyon dizájnos, az étel nagyon finom volt. A zene túl hangos, én sajnos így a francia társalgásból nagyon keveset értettem (ez még mindig gyenge pontom, asztaltársaságnál helyt állni egy egész estén keresztül, főleg ha még a zene is hangos). Az étterem egész nagy az iodaház legfelső emeletén, körpanorámával Moszkvára, ami az esti fényekben gyönyörű volt. Érdekes volt látni az ide járó orosz társadalmi réteget. Azt hiszem úgy fogjuk elhagyni Moszkvát, hogy soha nem értjük meg, miért olyan izgalmas a 15 centis sarok és hogy lehet abban közlekedni. Az étterembe úgy érkeztek meg, mintha bálba, de legalábbis egy estélyre mentek volna, kisestélyi volt átlagban a nőkön. Csillogtak a karórák, szivaroztak a férfiak, a hölgyek pedig előtte léptek ki a szalon krászótiból, azaz a szépségszalonból, ahol körmük, hajuk, arcuk is kellőképpen elő lett készítve az éttermi látogatásra. Kaptunk egy társadalmi körképet is a vacsora mellé. 
Érdekes hely, megér egy látogatást, mi nagyon jól éreztük magunkat!

2012. szeptember 27., csütörtök

Hát ezt is megéltük

Egy fárasztó kedd délelőtt után siettem hazafelé, hogy még egy rántottát összedobjak és megegyek mielőtt Léopoldért indulok az oviba. Döbbenten vettem észre, hogy sehol nincs a lakásban világítás és még egy papírt is találtam az ajtónk mellett, amin az elektromosság szót el tudtam olvasni, meg az összeget rubelben. Azonnal összeraktam a fejemben, hogy elvágták az elektromosságot, mert nem fizettünk. Számlát ugyan nem kaptunk és még figyelmeztetést sem, de ez így kerek itt Oroszországban. Guillaume azonnal sietett haza és vitte a papírt magával, hogy körbejárja a dolgot. Mint kiderült, jól sejtettük, nem fizettünk, ezért hipp-hopp mindent lezártak. Azt ígérték két órán belül a befizetéstől számítva már lesz is villany a lakásban. Léopold csak folyton azt mondogatta, hogy apának ki kell cserélnie az égőket (hejj, ha ez ilyen egyszerű lett volna!). Vártunk, délután szieszta, majd indulás a játszóra. Onnan hét óra körül értünk vissza, már félhomályban volt a lakás, még döbbentebben vettem észre, hogy még mindig nincs áram, de volt egy gyanúm, hogy az este folyamán már nem is lesz. Jó éhes voltam, főzni nem tudtam, egész nap szendvics és műzli jutott, a hűtőből csemegéztük, amit tudtunk. Kezdtünk alig látni. Gyors köröztem a lakásban és összegyűjtöttem az összes fellelhető gyertyát és zseblámpát. Léopoldot még a világosban megvacsiztattam, természetesen szendviccsel, naggyon finom volt, azt mondta :-). És folyton kapcsolgatta a villanyokat, mert azt gondolta, ha nincs, akkor hát fel kell kapcsolni, ha még így sincs akkor pedig apa cserélje ki az összes égőt. Guillaume telefonált, hogy megérdeklődték, ma már villany nem lesz. Léopolddal játszottunk, mindenféle alakzatokat vágtam ki neki papírból és ezel báboztunk a gyertya fénye előtt, nagyon élvezte. Örömmel mutatta Guillaume-nak, amikor hazaért, mivel is töltöttük az időt. Nem volt hiszti, azt is elfogatta, hogy nincs esti mese, mert sötét van. Így tért nyugovóra. 
Mi pedig romantikusan megvacsoráztunk, hát mi mást mint szendvicset, gyertyafénynél beszélgettünk. Az este csendes volt és nyugodt, nem volt számítógép, tévé, maradt a könyv, olvasás, beszélgetés, úgy mint nagyanyáink korában. S még haszna is volt, hamar nyugovóra tértünk mi is.
Azért megint megállapítottuk azt - amit egyébként Andi és Kristóf is - , hogy nem egyszerű itt élni, sok élmény van már a zsákunkban, ami sajnos nem mind pozitív. 
Végül túléltük az estét, de belegondoltunk, hogy mi van, ha a lakásban valakinek életmentő, de legalábbis nagyon fontos orvosi műszere üzemel és stb. Engem jól le is szidott az orvos, hogy nem csináltam az esti monitorozást (napi kétszer itthon monitorozom a babát). De ez itt nem számít, mert ez Oroszország, itt simán beparkolják a zebrát, az udvari beállót, rádcsapják az ajtót babkocsistól kisgyerekestől, egy terhes nőre! Két évi adagot, már egyre nehezebb lenyelni!

2012. szeptember 23., vasárnap

A futballista nagyfiúról

Már régóta látjuk Guillaume-al, hogy mennyire ügyes a labdával. Mihelyst megtanult járni, elkezdtünk vele labdázni, amit mindig rettenetesen élvezett. Így vált lassan lassan a labda  szenvedélyévé és lett egyre ügyesebb, technikásabb és kellett neki egyre nagyobb labda, majd igazi futballabda. Nekifutásból belerúg, feldobja és úgy rúg bele, ha neki rúgják azt is simán visszarúgja. Látom, hogy a kisebbekkel, akik még kézzel állítják meg a labdát és úgy rúgják vissza, már nem is élvezi a játékot!A játszón is már csak a körbekerített futballpályára megy és ha szerencsénk van tud is labdázni, mert a "nagyfiúk" nincsenek ott. Ha pedig a nagyfiúk elfoglalják a pályát, akkor beáll közéjük, csak nézi őket és a labdát és velük hurrázik és örül, ha a labda felé tart. Persze rá sem hederítenek a nagyok, de ő azt gondolja, hogy a nagyfiúkkal focizik.
Tegnap egy boltban a kemény labdát meg kellett neki venni. Hiába magyaráztuk, hogy ez kosárlabda és nem tud vele focizni, mert nagyon kemény és eltörik az ujja, ha belerúg, neki ez a labda kellett. Majdnem sírt örömében, amikor kezében fogta, délután is úgy aludt el, hogy ott volt látótávolságban a szobájában. Tegnap viszont eldöntöttük, hogy kell neki egy igazi futballabdát venni, mert a kosárlabdát nem érti, hogy nem lehet rugdosni -otthagyni viszont nem tudtuk- és egy normális sportcipőt, mert a mostaninak lyukas a talpa és sokszor vizes a talaj, hidegebb őszi idő van. 
Összeszámoltuk, hogy összesen nyolc labda van a lakásban, minden helyiségre és sarokra jut egy-egy! Szerintem mindenképp érdemes lesz a focival foglalkoznia, mert tényleg imádja, mondhatjuk most ez az élete! Ez a korszak van, a labdán kívül a könyvek jönnek még szóba, más nem nagyon! Ja és táncolni imád, felveszi a narancssárga napszemüvegét, hoz egy mikrofont vagy egy dobot, vagy egy gitárt és táncol a nappaliban! Tényleg nagyon aranyos!
Mást sem hallgattunk egész hétvégén, mint, hogy "Léopold nagyfiú és felveszi a sportcipőjét és a kemény labdát bedobja a a kosárba stb".