Kezdődik!

 Mindig egy megható pillanat, amikor ez a hatalmas kamion begurul az utcába, vagy az udvarra. Bár még az én ruháim nincsenek elpakolva, ma hívott Guillaume, hogy korábban kezdenék a pakolást: a gyerekek szobáinak nekiestek.  A kevés szerdák egyike, amikor nem sütök palacsintát. Rendesek a gyerekek, megértették. Ja, és minden alkalommal amikor költözünk olyan fáradt vagyok, hogy szomorkodni sincs erőm, ez a jó oldala. Mire megpihenek pedig Perpignanban pakolhatok.☝😂

Daphné kirándul az osztályával

 Reggel megszenvedtünk (mint általában minden reggel) az öltözéssel. De hatalmas örömmel készülődött erre a nagy napra: kirándulni mentek a kiscsoportosok az állatkertbe. Nem a hatalmas állatkertbe, ahol a fiúk is voltak, hanem egy kisebbe, gondolom praktikussági szempontok miatt. Olyan jó volt látni örömét. Annyira szerettem volna elkísérni, a fiúk kirándulásain mindig ott voltam, de most nem ment már ez így az utolsó héten. Bepakoltuk a táskát: szendvics, kis uzsonna, víz, sapi, ha nagyon sütne a nap és kapucnis kabát eső esetére. 

Minden gyerek kapott egy nyakba akasztható kis táblát a nevével, ha vaki elkeveredne esetleg, akkor kit kell keresni. Csoportokba voltak osztva a gyerekek, minden szülőhöz tartozott 4-5 gyerek. 

A gyerekek sorban álltak induláskor, kétoldalt egy kötelet fogtak és így mentek előre.  Volt aki sírt, meg nem haladt, meg dugó lett, de szerintem amikor a szülők már nem nézik őket, akkor minden menni fog simán. Az én Daphném mosolygott és kacsingatott és boldogan integetett!

Utolsó hétvége Poitiers-ben

 Csak még ezt a hétvégét éljem túl egyedül mondtam Guillaume-nak. Fűnyírás és egy kis be nem fejezett bónusz festés állt előttem a megannyi program mellett. Daphné szülinap buliba volt hivatalos szombat délután, de szombaton hatra már érkeztek Edgár barátai pizsama partira vasárnap tizenegyig, majd vasárnap délután Edgárnak meghívása egy szülinapi buliba. Így fullon voltunk program ügyileg. Én szombat reggel fűnyírással leheltem életet testembe: fél tizenegyre le volt nyírva a gyep. Totálisan kipurcantam, már nem is tudom majd mikor de valamikor kipihenem és kialszom magam, de az nem mostanában lesz az biztos. 

Edgár is már hetek óta könyörgött, hogy hagy hívja el a barátait, valahova csak be kellett sűrítenem. Azért szerintem olyan tévedés azt hinni, ha barátokat hívsz a gyerekekhez, akkor nyugton vagy, mert ők eljátszanak. Hát itt kérem minden volt, a programok, kinnt és bennt és fönnt és lennt olyan gyorsan váltakoztak, hogy én alig kapkodtam a fejemet. Miután bezártam a medencét és előkészültek a filmnézéshez, még kitalálták, hogy fürdenek egyet. Így a filmnézés is csúszott. Közben Daphnénak meséltem, majd két könyv között elszaladtam a fiúkhoz, mire olvasni visszatértem Daphnéhoz, bealudt olyan fáradt volt. De jól sikerült, élmény marad Edgárnak is ez az utolsó buli Tommal és Gabriellel, akik kiscsoport óta mondhatni a legjobb barátai. Látszott is mennyire jól megvoltak. Végül nem is bántam, hogy kimaxolták a fürdést, mert egész vasárnap esett az eső, és még szerencse, hogy  a füvet is lenyírtam szombat délelőtt. 

Micsoda nap a tengernél

 Nagyon régen beterveztem ezt a napot. Egyik legjobb barátnőm, aki az újonnan Portugáliában vásárolt lakóautóját viszi vissza Brüsszelbe a francia partok mellett haladt végig. Azt gondoltam, hogy miért ne találkozzunk napközben egy hosszú nap erejéig a tengernél. Tudom, hogy messze van, de sokszor megjártuk már egy nap alatt a Chatelaillon partot a hat év során. Mindig belefért, akkor miért ne most amikor az egyik legjobb barátnőm utazik erre? 

Előző este éjfélig még határidős munkám volt, a francia áfa bevallások beadásának határideje. Bár én időben tízkor végeztem, segítettem egy kollégának, aki még éjfélig kínlódott a feladatával. De közben be is pakoltam, hogy miután leadtam a gyerekeket a suliban én rögtön indulhatok is. A gyerekeket napköziben terveztem hagyni este hatig, így tényleg egy kiadós nap állt előttem. A titkom az, hogy soha nem mennek napközibe a gyerekek, így amikor szükségem van rá, akkor ez ünnepnap nekik, milyen boldogok voltak! Léopold annyit mondott, hogy ne én érkezzek utoljára értük. 

Fél tizenegykor már ott voltam a parton. Olyan gyönyörű napos időnk volt. Először egy kávézóban, majd egy étteremben beszélgettük át a napot, a kettő között pedig nagyot sétáltunk  a parti sétányon. Annyira klassz nap volt! 

Érdekes volt azonban megállapítani, - mert soha nem voltam egy dolgos hétköznapon a tengernél - hogy tiszta nyugdíjastalálkozó a tengerpart, szinte csak hatvan év fölöttiekkel volt tele a part. Jó látni, hogy itt milyen egészségben, pihenéssel töltik az emberek idősebb éveiket, mert megadatik nekik az, hogy a nyugdíjukból viszonylag normálisan megélnek. Mindig eszembe jut, hogy nem ismerek olyan nyugdíjas magyart, aki a nyugdíjkorhatár elérésekor valóban leállt a munkával és tényleg nyugdíjba vonult. Mindenki tovább dolgozott. 

Sajnálni fogom ezt a házat

 Tegnap este, ahogy a Décathlonból jöttünk haza és begurultunk a kapun Léopold a maga nyugodt egyszerűségével megszólalt: "Sajnálni fogom ezt a házat". Ő az, aki a legjobban tartja magát, aki még egyszer sem mondta, hogy nehéz elmenni. De tudom, hogy ő ilyen keményebb dió.

Nagyon szerettük a házunkat itt Poitiers mellett, de erről már rengeteget írtam. És nekem is hiányozni fog, tulajdonképpen mindannyiunknak, ez nem is kérdés. Olyan helyen éltünk, hogy nem is tudtam volna itt jobbat kívánni nekünk. A medence minden pénzt megért, a két fiú mennyit, de mennyit játszott együtt benne. Márciustól egészen október elejéig üzemben volt. Hazaértek, egy kis uzsonna és ment a hancúrozás. De bevallom még én is nagyon nagyokat játszottam velük a vízben. 

Nagyon érdekes, hogy itt éreztem először igazán otthon magam hétvégén. Ez lehet, hogy furán hangzik, de a bérelt házainkban nehezen tudtam eltölteni egy egész hétvégét otthon. Mindig mennem kellett. Ebben a házban a hétvégék is olyanok voltak, mintha nyaraltunk volna. A karanténról meg ne is beszéljünk olyan jól éltük meg itt. A mezők körülöttünk, a futóköreink, a biciklizéseink. 

Daphné beteg

 Annyit mondogattam mostanában, hogy Daphné sosem beteg és igaz is, hogy a gyerekek nem betegesek. A fiúk ebben az évben egyszer sem hiányoztak az iskolából, Daphné a mostani félnapos hányós betegség előtt egy évesen volt utoljára beteg. De Murphy törvénye, hogy mikor nem, ha most, amikor egyedül vagyok és annyi dolog van. De emlékszem, hogy Léopold annó szisztematikusan lebetegedett az utazásaink és az ünnepek előtt. Már akkor kezdtem tanulni az elengedést, hogy a gyerekekkel nem lehet annyira tervezni és mindig kell számolni egy-egy lebetegedéssel, ami mindig a legrosszabbkor jön. 

Mivel rendszerint későn fekszem, most, hogy egyedül vagyok, tegnap este elhatároztam, hogy időben irány az ágy. A gyerekek ugyanis ma reggel 7.15-kor indultak a ZooParc de Beauval-ba, ami kb. kettő órányi utazásra van Poitiers-től. Iskolai kirándulás. Szerencsések, Franciaország egyik legszebb állatkertje. Az azt jelenti, hogy hat előtt kellett kelnem. Este már majdnem indultam aludni, amikor Daphné rettenetesen elkezdettt sírni. El sem tudta mondani, hogy mi a baja. Majd végül sírva szipogta (biztos rosszat álmodott): "J'ai peur d'aller á Perpignan!" vagyis, "Félek Perpignanba menni!". Próbáltam nyugtatni, de nem sikerült. Nagyon sírt, majd azt kezdte kiabálni, hogy fáj a füle és fogta a fülét. Tudtam, hogy nehéz éjszakám lesz. Kettőig fennt voltam vele, nagyjából ekkor tudtunk elaludni, féltem, hogy reggel nem tudok hat előtt kelni. De sikerült, a fiúk a buszon. Nagyon boldogok voltak, Daphné jövő héten kirándul, egy kisebb állatkertbe mennek ők is, addig meg kell gyógyulnia. Ma itthon van és már van időpontunk délutánra az orvoshoz. 

Úgyhogy még ez is, sose hiányzik egy betegség, de most még annyira sem hiányzott. 

Apák napja

 Ebbe a rohanós hétvégébe belefért az apák napja is. Két szeméttelep forduló, fűnyírás, szortírozás és vendéggyerekek mellett vasárnap délben megünnepeltük Guillaume-ot. A gyerekek nagyon készültek, az iskolában mindenki készített valamit. Daphné eljött velem vásárolni szombaton, választott Guillaume-nak csokit, nagyon büszke volt, rögtön oda szerette volna adni, de mondtam, hogy majd vasárnap, amikor ünneplünk. 

Csak annyit tudok hozzáfűzni a képekhez, hogy nagyon szerencsések a gyerekek velem együtt💝

Éljenek az apukák, ne felejtsük el, hogy mennyit ad hozzá a család egységéhez egy apa, nagyon fontos szerepük van a gyerekek életében!

Daphné mini-bulija

 Már hetek óta minden nap elmondta, hogy meghívja Aliciat, aki úgy tűnik barátnője lett így év végére. Ígérgettem neki, de igazából nem is tudtam, hogy ilyen pici kislányokat hogyan hívjak meg, vagy szülőkkel, vagy anélkül. Végül a héten megírtuk a meghívókat és kiosztottuk 3 kis barátnőnek.  Nehéz volt a választás, mert minden nap mást akart meghívni, de Aliciát mindig. Persze, amikor már meghívtunk 2 másik kislányt, akkor már csak Aliciát szerette volna. Húúú, szóval nem volt egyszerű. De megoldódott, 3 kislány érkezett hozzánk vasárnap délután. Nem vitatkoztak, aranyosan játszottak, de azért nem volt eseménytelen a délután. Az egyik kislány bekötötte magát a kis 3 kerekű biciklibe, majd nem tudott leszállni, mi pedig az emeleten voltunk. Szegény halkan sírdogált, nem mert szólni senkinek, úgy találtam rá könnyes szemmel. A másik kislány pedig elkezdte mondani, hogy apukája hiányzik neki, oda telefonáltam, mert mégis picik - még akkor is ha tudtam nemsokára érkeznek. Szóval igazából még nagyon kicsik, tulajdonképpen amiatt szerveztem, hogy Daphné lelke megnyugodjon, és hogy utazunk el, akkor legyen egy kis búcsúja a lányoktól. 

Léopold búcsúja a klubtól

 Pénteken Léopoldnak volt az utolsó teniszórája. Odasiettem, hogy legyen egy kis időnk az óra végén. Közben hívtam Guillaume-ot, aki már úton volt Perpignanból Poitiers-ba a hétvégére. Kérdezte, hogy furcsa-e. Egy kicsit meg voltam hatódva, de amolyan csupa jó érzésekkel.

6 évet teniszezett Léopold a klubban, nagycsoportban kezdte, a saját ötlete volt és teljesen véletlenül a buxerolles-i klub, mert akkor ott béreltük a házat. 

Az óra végén volt egy kis uzsonna, amikor megköszöntem egy apró ajándékkal az edzőnek azt a számtalan remek pillanatot, értékes időt, amit a gyerekek vele töltöttek. Három éve négy gyerekkel együtt kiválasztották, hogy magasabb szinten edzett. Ezekkel a gyerekekkel is nagyon jó hangulatban teltek az edzések. Szerettük na ezt a klubbot nagyon. 

Jönnek az utolsók

 Edgár az utolsó teniszórájával a héten megnyitotta az utolsók sorozatát. Kezdődnek az utolsó meghívások szülinapra, lassan az utolsó iskolahét, tervezzük a költözést, mikor ki és hol alszik, hogy utazunk le Perpignanba.

A teniszklub egy nagyon meghatározó élménye volt Poitiers-i életünknek. Nagycsoportos kora óta járt Léopold ebbe a klubba, majd Edgár is csatlakozott pár év múlva és Daphné is sokat beszél róla, hogy ő is teniszezni fog. Persze, mert látja, hogy mindenki ezt csinálja, így neki természetes, hogy ezt fogja ő is. És mennyi de mennyi teniszórát játszott a pálya melletti padon....

Egyrészt örömmel tölt el, hogy a fiúk találtak egy olyan sportot, amit tényleg szeretettel csinálnak, mert nagyon fontosnak tartom  a rendszeres testmozgást a fiatalok életében. És a hat év alatt ritkán hangzott el, hogy nem szerettek volna menni, pedig az utóbbi két évben Léopoldnak heti 3 edzése volt, plusz a hétvégi versenyek. Másrész szuper edzőjük volt, aki nagyon tudta lelkesíteni, biztatni, tanítani őket mindig jó hangulatban és tele energiával. A klub ennek az edzőnek is köszönhetően nagyon dinamikus és mivel mi is Guillaume-al klubtagok lettünk, igazi közösséget képezett körénk. 

Kívánnám, hogy legyen sokkal több ilyen edző, aki szívvel-lélekkel tanítja, motiválja a gyerekeket a teniszre vagy bármi másra. Majdnem biztos vagyok, ha nem ő a gyerekek edzője, már nem lennének a klubban. Léopold kipróbálta a kosárlabdát egyik évben, de már felénél abbahagyta, még Guillaume sem szerette vinni, azt, mondta annyira furcsa volt az edző. Szóval mindenkinek elment a kedve tőle. Így maradtunk évekig a tenisz mellett. Léopold kezdte, azután rábeszélt engem Guillaume és az edző, majd Guillaume is belekezdett. Szerintem Perpignanban is keresünk egy klassz klubbot!

Szortírozás, pakolászás

 Nagyon bele kellene húznom a szortírozásba. De annyira gyorsan telnek a napok, hogy én csak nagyon kis lépésekben haladok, de azért haladgatok. Ma nagyon elérzékenyültem pakolás közben. Azt az ajándékot csomagoltam össze még eredeti dobozaiba, amit unokatestvéremtől kaptam civil esküvőnkre. Két nagyobb és három kisebb madár, szimbolizálva egy családot. Nagyon szeretem ezt az ajándékot , mindig a nappaliban a polcon van és akárhányszor ránézek emlékezek arra a napra, amelyen sajnos anyukám már nem tudott ott lenni és elmélkedek mi minden történt azóta velünk, hova fejlődtünk. Nagyon sokszor csomagoltam már össze ezeket a madarakat, de ez az első alkalom, hogy úgy raktam el őket, hogy a három kismadárból valóság lett, három gyerekkel költözünk. Bármikor korábban ránéztem a madarakra csomagoláskor, mindig elgondolkodtam, ugyan lesz-e három gyerekünk, vagy ez az ajándék emlékeztetni fog mindig, hogy valaki hiányzik még? Szépen letöröltem őket a portól, végigsimítottam őket a kezemmel és betettem őket eredeti dobozukba. Jönnek velünk az új kalandra!

Gyereknevelés margójára

 Emlékszem, amikor Moszkvában laktunk, sok barátnőmnek (franciáknak) Edgárral egy időben született a gyereke, első vagy második, vagy harmadik. Volt egy lány, akinek ikrei voltak, két fiú. Néha elámultam, hogy milyen nyugalommal viseli a két kisbabát. Bár néha azt is elmesélte, hogy úgy várja haza este a férjét, hogy fülhallgató van a fülén, mert mindkettő baba üvölt a kezében. 

Visszatérő témám az alvás volt, mert Léopold első két hónapja egy kicsit megviselt. Edgár kb. fél évesen aludta át először az éjszakát, de vele az volt a könnyű, ha meg is ébredt evéshez, akkor is hamar visszaaludt. 

A szóban forgó barátnőm mindkét ikerbabája, akik ráadásul egy szobában aludtak, hamar átaludták az éjszakát. Na próbáltam rájönni, mi lehet a titka, hogy a két baba nem ébreszti fel egymást, hogy vissza tudnak aludni az anyukájuk nélkül a síró testvérük mellett. És egy életre nem felejtem el azt a mondatot, amit ez a barátnőm mondott, mert a francia és magyar gyereknevelés közötti különbséget nagyon jól szimbolizálja. Ugyanis elmesélte, ha sírnak, akkor egyszerűen nem megy be hozzájuk, előbb utóbb abbahagyják, hát ez a nagy titka, mert: "Meg kell tanulniuk (mi? pár hónaposan), hogy anya nincs mindig ott, hogy megnyugtassa őket!". Rendben, ez a sírni hagyás ez nem újdonság, előbb-utóbb ez bárkinél működik. A lényeg a mondat, ami a szájából elhangzott. Mert rögtön bevillant az agyamba, hogy én egészen mást tanítok a gyerekeimnek, tulajdonképpen ennek szöges ellentétét, amit az én szüleim is megtanítottak velem: "Azt, hogy anya mindig itt van, ha szükséged van rá". Szívem, lelkem, házam mindenem szó nélkül nyitva áll, bármikor a gyerekeimnek szüksége van rám, én legyek az első, akihez fordulnak.  

Bilan: első hét Guillaume nélkül

 Nagyon érdekes volt látni, hogy Léopold végül izgult, hogyan leszünk a papa nélkül. A második nap kicsit megkönnyebbülve sóhajtott, hogy végül egészen jól telnek a napok. Legnagyobb izgalma az volt, hogy reggel korán tudunk-e menni az iskolába, mert ugye neki minden reggel játszania kell. De nagyon érdekes, hogy mivel Guillaume nincs itt reggel és csak magamra számíthatok, sokkal hamarabb készen vagyunk.

Mivel Léopold a legidősebb, így ő már érzi a felelősséget és izgul, hogy minden rendben legyen. Én csak attól féltem, hogy a két hétben, amíg Guillaume itthon volt, nagyon hozzászoktam a segítséghez és nehéz lesz visszaállnom. De végül nem nehéz.....megy minden a maga útján. Elég sokszor átbeszéltük ezt a helyzetet a gyerekekkel, értik, hogy most miért vagyunk így, hogy ez csak átmeneti és nemsokára együtt leszünk Perpignanban. Sőt a papa hétvégére érkezik.

A hét nagy feladata az volt, hogy én szombaton el tudjak menni egy szülinapra úgy, hogy közben Léopoldnak is meghívása volt egy buliba, szóval valaki olyanra volt szükségem, akinek autója van. Léopold egy kicsit aggódott emiatt, mert nagyon fontos volt  neki a buli, de nekem is. Végül nehezen csütörtökön találtam egy idős nénit (akit Daphné maminak hívott, mert azt magyaráztam, hogy egy mami érkezik) aki nem csak jött vigyázni a gyerekekre, hanem autóval el is tudta vinni Léopoldot a buliba. Meglepően rendesek voltak vele a gyerekek és bár eredetileg úgy volt hogy Daphnét magammal viszem, péntek reggel hányni kezdett és lázas lett, így mégis itt kellett hagynom. Na  ez Murphy törvénye, hogy egy éves kora óta nem volt beteg, hát mikor nem, amikor már mindent sikerült elrendeznem (örömködő sms-t írtam a barátnőmnek, hogy végül ott leszek a buliban), hogy elmenjek. De sebaj szombatra jobban volt Daphné és minden jól sikerült.

Hétvégénk a tenisz jegyében telt: pénteken este és vasárnap délután is a teniszmeccseket néztük és együtt izgultunk néha ugyanazért, néha más játékosért.

Szandál vásár

 Mindig ugyanarra a helyre megyek szandit venni Daphnéval: a Chaussea-ban nagyon frankó kis bőr szandálokat vettem az előző években. Kényelmesek voltak, szépek és bírták is a nyarat. És az áruk, nem nagy befektetés. Eddig ezt egy maximum húsz perces időbefektetéssel megoldottam, nem úgy mint idén. 

A választék most is hatalmas volt, Daphné pedig megnőtt. Az előző években, ami nekem tetszett kb. az neki is tökéletes volt. Nem árulok el titkot, hogy nagyon küzdök vele öltözködés téren. Körülbelül semmit nem vesz fel, amit én mondok. Ha együtt vásárolunk is valamit, amire rábólint, itthon már fel nem akarja venni. Persze nyáron vastag cipő kell, meg velúr nadrág és a szoknya, ruha szóba sem jöhet. Néha, leginkább hétvégén ráküzdöm a lányos szépségeket. Nézem gyakran a kislányokat gyönyörűen felöltöztetve és arra gondolok, hogy fogadják el hogy se egy csillogó valami, se egy giccses kép, semmi furcsa nincs rajtuk. Hogy beszélik rá őket, mert nekem ez nem megy. Amikor Léopold ilyen idős volt pont, ugyanígy voltam: csak  a Mallorcán vett színes és a némós pólót lehetett ráadni. És volt egy Sponga Bob-os napellenzős sapija, amit elraktam abba a bizonyos dobozba, mert annyira imádta, hogy még Edgár sem örökölhette meg.

Daphné most is előállt a jégkirálynős szandállal, ami világított. Erről az ovónőre hivatkozva beszéltem le, hogy nem engedi. Sokáig ragaszkodott egy aranyos, de csupa műbőr pár eurós darabhoz. De tudtam, ha esetleg kettőt veszek, akkor mindig az a  kis olcsó valami lenne a lábán. És akkkor meglátta a Mancsőrjárat Stelláját egy napellenzős sapin és arról már nem tudtam lebeszélni. Viszont megbeszéltem vele, hogy a sapit megveszem, de akkor meghallgat a szandi vásárlásban.  még egy kis csillogós táskát nagyon szeretett volna, de mondtam neki, hogy vagy a sapka, vagy a táska. És a sapka jobban csábította. 

Nagyon büszke volt végül és nagyon boldog főleg a sapka miatt, ami jól is jött, mert a melegre hivatkozva az óvónő kérte, hogy rakjunk sapkát a gyerekeknek.

A héten két reggel ő öltözött fel egyedül. Egyik nap pizsamaalsóban volt és abban a zokniban, amit szoknyához vettem hűvösebb időre, de amit soha nem akart felhúzni térdig, mindig legyűrte. Másik nap pedig abban a minnie-s pólóban, amit tavaly nyáron szinte minden nap hordott. Sikerült  a két legjobb baráttal fényképet készítenem: Alicia és Thibault.

Első lépések új életünk felé

 Eljött ez a pillanat is, de tudtam, hogy alig eszmélünk fel a sok készülődés közepette, már indulni is kell. Guillaume holnap kezd az új munkahelyén. Délelőtt 10-kor, bátorító öleléseket követően Perpignan felé vette az irányt. Ilyenkor sokféle érzés kavarog az emberben. Mások benne és bennem is és a gyerekekben is. Biztos van izgalom, hogy az új helyen megfeleljen, hogy olyan legyen, mint, ahogy elképzelte. Bennem az utolsó poitiers-i élmények okoznak kavargó gondolatokat. Biztos olyan jó lesz ott is? És tolulnak az emlékeink is, mert persze, hogy szerettük Poitiers-t, még akkor is, ha sokat emlegetjük: bennünket igazából nem kötött ide semmi. De mégis, a sok élmény és emlék örökké ehhez a helyhez fog kötni bennünket egy láthatatlan kötelékkel. Itt lettünk háztulajdonosok, nem is beszélve arról, hogy itt született Daphné. Egy születés nagyon meghatározó emlék, 
az, hogy Edgár Moszkvában született nagyon fontos pillanat volt családunk életében. Mert mi így vagyunk egység, eleve kétféle kultúrával, színes élményekkel, sokféle háttérrel. 

Én pár hétre itt maradtam a gyerekekkel. Meg fogom oldani, mint eddig is sokmindent. Csak ne félnék este annyira. Gyerekkorom óta félős vagyok, és ez leginkább akkor jön elő, amikor a sötétség leszáll. Éjszakai bagoly vagyok, miután leraktam a gyerekeket még számtalan dolgot elintézek és ekkor is szoktam dolgozni és közben félek. 

Este lefekvéskor még megbeszéltem Daphnéval a helyzetet. Holnap iskolába megyünk, a papa elment Perpignanba dolgozni, majd jön vissza és utána együtt megyünk....de a végét már ő fejezte be: "Perpignanba a tenger mellé, városban fogunk lakni. " Még akkor is, ha tudom nem olyan pici már, mégis meglepődök, hogy mennyire helyén vannak a fejében a dolgok. És ezt a világ leges legnagyobb nyugalmával mondta el, majd lehajtotta fejét a párnára és 5 perc múlva aludt is a hosszú, fárasztó meleg nyári nap után. 

Léopold pedig úgy foglalta össze, hogy milyen szerencsés a papa, hogy már ott lehet, mert ő is alig várja. 

Amikor utolsó máltai napunkon leguggoltam az akkor négy éves Léopold elé és mondtam, hogy ma elutazunk és holnaptól már nincs tenger és Málta az életünkben, ő rám nézett és nagy gyermeki ártatlansággal közölte velem: "De hát anya, holnap már a mamiék medencéjében fürödhetünk". Ezt soha nem felejtem el,  rádöbbentett, mennyire is másképpen jár egy gyermek agya. Mai nap szuper, mert itt vagyunk a tengernél és holnap még jobb lesz, mert már a mamiéknál leszünk. Akkor mi is itt a probléma? A mi felnőtt félelmeink, gondolataink annyira különböznek az övéiktől, nagyon figyelek rá, hogy ne erőltessek semmilyen gondolatomat rájuk. Hadd fogalmazzák meg ők a saját esetleges félelmeiket és gondolataikat, majd azokat lehet szépen helyre rakni. 

Csütörtökön megkaptuk az első oltást

 Hihetetlen, hogy elérkezett ez a pillanat is. Nem, én nem csináltam belőle problémát, elejétől kezdve úgy gondoltam, hogy beoltatom magam, Guillaume számára pedig ez nem is volt kérdés. Egy magyar ismerősöm kérdezte, hogy melyik oltást választom. Talán itt Franciaországban nem is volt választási lehetőség, mégis, ha választhattam volna, akkor a Pfizert választottam volna (és végül azt is kaptuk). Persze nevetve mondtam az ismerősnek, hogy ezt is csak spirituális úton közelítettem meg (mivel a Karikó Katalin Szolnok megyéből származik, ezt jelnek tekintettem), mert minimum tudományos kutatásokba kellett volna kezdenem, hogy a védőoltásokat össze tudjam hasonlítani, de még orvos sem vagyok, nemhogy kutató, így kutatásokba sem kezdem. Az meg képtelenség, hogy a média tájékoztatásain alapuló döntést hozzak. Spirituális megközelítésen kívül az is nagy szerepet játszott, hogy utazni is szeretnék, ismét egy éve nem láttam apukámat és miután júliusban sikerült elhelyezkednünk, jobban megismernünk a környéket a turista szezon elől elmenekülnénk Magyarországra. Mindannyian nagyon várjuk, hogy hazautazzunk. 

Az oltást a Parc des expositions-ban kaptuk meg, hatalmas, de hatalmas kiállítási csarnok van berendezve, ahol vagy húsz mini sátorban oltják folyamatosan az embereket. De ez csak egy oltóközpont, számos van Poitiers-ben. A második oltással úgy számolunk, hogy Perpignanban fogjuk megkapni. Guillaume fáradtabb volt, fájt a karunk és mindekettőnknek egy picit a feje. De ez minden. 

Több, mint egy év telt el az első karantén óta. Nem fogjuk soha elfelejteni és a gyerekek sem, még mindig furcsa, hogy maszkban járkál mindenki az utcán, alig várom, hogy levehessük, sokszor el is felejtem. De az is nagyon furcsa, hogy van olyan ismerősöm, akit maszkban ismertem meg és sokáig fürkésztem az arcát, mikor maszk nélkül láttam végül. Nagyon sok változást hozott az emberek életében, életmódjában, munkájában. Hihetetlen folyamatokat indított el ez az egy év társadalmunkban. Biztos, hogy unokáinknak fogunk mesélni róla, soha nem lesz már semmi olyan, mint előtte volt, mégis annyira vágyjuk vissza a járvány előtti szabadságunkat. 

Két hét pihenő, készülődés

Két hete már, hogy Guillaume nem dolgozik. S holnap kezd az új helyen. Mondtam neki, hogy micsoda arany életem van, hogy itthon van. Bár neki is volt sok dolga: búcsúzás a kollégáktól, utolsó ebéd, utolsó beszélgetések, pakolás, szortírozás, mégis olyan jó volt, hogy itthon volt és hogy volt kire számítanom. Jól megszoktam, hogy  nincs rendszeres segítség, hogy a gyerekekkel kapcsolatban is csak magamra számíthatok. Legalábbis próbálok mindent megoldani egyedül, ha Guillaume tud segíteni, akkor az egy bónusz. Így most két hétig hozta-vitte a gyerekeket iskolába, különórákra. DE olyan jó volt, hogy napközben sem voltam egyedül, hogy eljutottunk együtt futni, egyik nap a héten étteremben ebédeltünk, csütörtökön oltásra mentünk, együtt. Mert olyan de olyan ritkán adatik meg, hogy mi ketten, csak ketten vagyunk itthon.

Kedd este a Guillaume kollégája jött vacsorára hozzánk. Napos meleg időnk volt, így a kertben ettünk, későig élveztük a kert frissességét. Daphnét nagyon megmosolyogtuk, mert felvette a Minnie jelmezét, amit a mamitól kapott, de eddig nem nagyon került elő a szekrényből. Most több este is ebben flangált, szaladgált a kertben. Na ezen az estén is előkerült a ruha, ékszert is tett és persze az órát, teljes transzban volt, hogy vendégünk érkezett. Na és ő került a vendég mellé. Mosolygott rá és időnként óvatosan megsimogatta a kolléga karját, akinek egyébként se gyereke se családja, így leginkább csak Guillaume-al volt elfoglalva. De látszott Daphné gesztusaiból, hogy próbálja magára felhívni a figyelmét: látod , milyen szépen felöltöztem, hogy jöttél. Még nekem is szólt, hogy nincs nyakláncom, miért nem teszek.