Ma van advent első vasárnapja. Olyan hiretelen eljött ez a nap is. Pénteken boldogan szaladt ki Daphné az óvoda ajtaján a kezében az adventi koszorúval, amit ott készítettek. Vasárnap ugyanis felkerül az első gyertya a koszorúra (itthon pedig még elő sem kerültek a karácsonyi díszek, a koszorú is lapul valahola dobozok alján).
Pénteken eljutottam a boltokba nézgelődni, vagyis az Auchanba és abban található boltokba. Hát szabályosan rosszul voltam attól a sok ömlesztett karácsonyi terméktől, ami a boltokban elérhető. Sokszor beszélgetünk erről apukámmal, mert otthon pedig még tej és cukor is alig kapható. Itt ennek minden az ellenkezője: ilyenkor ami szem szájnak ingere, mindentől roskadoznak a boltok. Szerencsére már nem dőlök be semmi újabb gyönyörű dísznek vagy dekorációnak, mert így sem szegényes a fánk, sem a házunk. Csomagolás terén is pár éve beújítottam, mert csak előkapom a varrott zsákokat, amikbe az összes ajándék belekerül.
Egyetlen vágyam már évek óta, hogy kívülről kidíszítsem a házat. Már fillérekért lehet kinnti karácsonyi világító füzéreket kapni, de azt is olyan viszásnak találom, hogy pont most amikor az áram is sokkal többe kerül én kivilágítsam a házat. De lehet, hogy mértékkel erre sort kerítek, mert pont olyan a házunk, hogy nagyon egyszerűen diszkrét világítást lehet csempészni a kovácsoltvas teraszkorlátokra.
Nem tudom, hogy ebben az évben lettem érzékeny a karácsonyra, vagy csak megérint még jobban, mert idén karácsonykor lesz 15 éve, hogy anyukám nincs már velünk, vagy csak öregszek. De leginkább ha kérhetnék valamit, akkor időt raknék a karácsonyfa alá. Mert folyamatosan azon gondolkodom, hogy kaphatnék még több időt, magunkra, a sok más fontos teendő mellett.
Ami biztos, amit lehet interneten fogok megvenni, vagy a helyi kis boltokban, hogy elkerüljem a nagy karácsonyi tülekedést, amikor mindenki aggódik és ideges, hogy mit vegyen, ami végül nem is tetszik, és amire végképp nincs szükségünk.
A héten karácsonyi hangulatot varázsolunk bennt és kisütjük a sziléziai mézeskalácsot, de már le sem merem írni, hogy lassítunk és hangolódunk, mert tudom, hogy innen már csak minden felgyorsul karácsonyig.
Vasárnap délelőtt a közelebbi barátnőkkel ünnepelt Daphné. Sok szülő mondja, hogy mennyit beszélnek a gyerekeik Daphnéról. Ezt mindig jó hallanom. Úgy látom megtalálta a helyét ebben a suliban is, vannak nagyon jó kis barátnői, nem hallok veszekedésről, nem szokott beszámolni, csak néha egy-egy pici vitáról. Ezt azért is tartom fontosnak, mert nagyon sokáig beszélt a montamiséi ovis társairól, a házról és a régi óvónénijéről.
Nekem mindhárom gyerekem őszi, illetve Léopold téli. Így kicsit sajnálom, hogy nem tudunk például egy medencés bulit összehozni itt a háznál. A benti föl-alá szaladgálást nyolc-tíz gyerekkel nem vállalom. Nagycsoportban Léopolddal megpróbáltuk. Jól sikerült, de amennyi időt beletettünk és akkor még nem is volt három gyerekünk. A bevásárlás, maga a játékok megtervezése, a takarítás utána. Azt mondtuk Guillaume-al, hogy nem.
Daphné egy ugrálóváras játszóházba hívott 8 kis barátnőt. Szuper volt. Nagyon-nagyon aranyosak voltak együtt. Volt arcfestés, kis csomag bonbon, két palacsinta fejenként és két és fél óra önfeledt játék. Boldog volt Daphné, a lányok édesek, nagyon jól sikerült!
Minden új lakóhelyünkön találni kell egy megfelelő futóútvonalat. Általában van egy 5-6 km-es és egy hosszabb 8-10 km-es futókörünk. Mindig annak megfelelően mennyi időnk van, kiválasztjuk az utat. Egy-két hete bejött a hideg (de végre van fűtésünk is!), most inkább jobb dél körül futni, de legalábbis, amikor egy kicsit jobban kisüt a nap.
A hegyek mellett lakunk, így lapos és lejtős útakon is tudunk futni. Csodálatos érzés csak úgy belefutni a természetbe. Ha hegynek felfele futunk, akkor a gyönyörű látvány az ajándék a sok meredek lejtőért. És most kifejezetten csodás a táj, ahogy a Canigou havas csúcsait is megcsodálhatjuk. Olyan szép az őszi táj: színesek a fák, színesednek a szőlőtőkék, de sok az örökzöld is és a rengeteg olajfa, ami a telet is jól bírja. Ami a legnehezebb, hogy télen feltámad a Tramontána a déli szél, ami nagyon hideget varázsol és egy szempillantás alatt olyan, mintha az északi sarkon lennénk. Na meg az is a gondom, hogy bár vannak mindig sétálók, egyelőre nem érzem elég bátornak magamat, hogy egyedül fussak és kanyarogjak a hegyekben.
Itt igazán lehet terepfutni, Castellnouba szerintem egy óra alatt át lehet futni. Most télen nem, de nyáron lehet, szívesen kipróbálnám. Addig is maradunk a környék kisebb köreinél. Ma este Guillaume-al futottunk itt a környékben. Miután pedig hazaértünk először gyújtottunk be a kandallónkba.
Majdnem minden hónapban a szülői munkaközösség (én gyerekkoromban így hívták, ma nem tudom, hogy fordítjuk magyarra) szervez egy uzsit, amikor 50 centért, egy euróért lehet csokit, chipset, nutellás kenyeret, üdítőt venni az utolsó nagyszünetben. Mint minden szülői munkaközösségben itt is kevés az ember, a szülő, aki segíteni tud. Ebben az évben elhatároztam, hogy megpróbálok egy-két alkalommal besegíteni. Amire nem tudok menni azok az esti értekezletek, mert nincs aki hazavigye a gyerekekt, Guillaume későn jár haza, ahhoz pedig messze lakunk, hogy hazavigyem őket és vissza is jöjjek.
Jól jött ki ez a pénteki alkalom, munkámban is ez a leglazább nap, ilyenkor általában délután már nem is dolgozom. Kettőre érkeztem a suliba, mindent előkészítettünk, megkentük a kenyereket és akkor jöttek először az ovisok. Mennyire cuki volt a Daphné csoportja, ahogy jöttek a kis pénzükkel vásárolni. Ez is egy tanulás, az óvónő mondta, hogy megbeszélték, mit kell mondani, hogyan kell kérni, amikor vásárolnak. Ültek, és uzsonnáztak együtt a megvásárolt elemózsiából. Utána jött az alsó tagozat, majd a felső.
Kifejezetten örültek a gyerekek, Daphné rengetegszer elmondta, hogy milyen jó, hogy én is ott voltam az iskolában, amikor a gouter d'APEL volt. Emlékszem annó én is annyira örültem, hogy anyukám tagja volt a szülői munkaközösségnek.
Nagyon érdekes, hogy tavaly nem akarta megünnepelni a szülinapját az iskolában, nagyon furcsa volt, de ez is egy jelzés volt, hogy nem érezte még otthon magát. Két hónapja járt még csak akkor ebbe az iskolába és nagyon sokat emlegette még a régi óvónőjét és a barátait.
Ebben az évben kifejezetten várta, hogy a suliban is ünnepelhessen az összes barátjával. Megvettük a kis bonbonokat, a kis zacsikat a cukorkáknak. Már év elején a szülőin elmondta az óvónő, hogy csak bolti süteményt lehet hozni (esetleges allergiás reakció esetén pontosan lekövethető legyen, mi volt a sütiben) és szénsavmentes üdítőt. Azután egy kicsit csalódott volt, mert az óvónő közölte, hogy ő keddenként ünnepel szülinapot és erre a hétre jutott már egy. Így jövő kedden kerül sor a Daphné szülinapjára. Elég rosszul jött ki, nem nagyon értettem egyet, mert mégiscsak a szülinapja ami igazán az ő napja. De aranyos volt, mert elfogadta. Most is számolja a napokat jövő keddig.
Este összeültünk egy aperóra, a fiúk nem mentek teniszre kézire, Guillaume is korábban haza tudott jönni, bár másnap reggel négykor kelt, mert Párizsba indult repülővel. De nem gond, így is nagyon örültünk, hogy nem csütörtök este kellett indulnia, mert akkor igazán nagy szomorúság lett volna, ha a papa nem tud velünk ünnepelni.
És el ne felejtsem, hogy pont csütörtökre futott be a mami ajándéka egy unikornisos fülbevaló! Mióta kifúrták a fülét, még nem vettük ki a fülbevalót, most került sor rá, hogy kicseréltük.
Boldogan pózolt a torta előtt, amit egész délután nagy műgonddal készítettem. Elég büszke voltam, mert először nem nagyon tudtam minek indul. Megvolt még a tavalyi dekoráció fele, vettem a GIFIben is tortadíszt és a SUPER U-ben színes cukorkákat kifejezetten torta díszítéséhez. MInden rákerült, így lett igazi!
Nagyon büszke, hogy öt éves (én nem annyira emlékszem gyerekkoromból, hogy ezek a számok annyira fontosak lettek volna nekem) és mi is nagyon büszkék vagyunk rá, a mi ötéves legkisebb gyermekünkre! Nagyon boldog szülinapot kívánunk drága kislányunk!
Rengeteg francia volt, lépten-nyomon ismerős hang ütötte meg a fülünket. A fiúk mérgeskedtek, nem volt kedvük jönni, otthon lustálkodtak volna, vagy videójátékoztak volna. De tartjuk magunkat ahhoz, hogy ki kell néha mozdulni, mert annyi mindig a teendő, hogy egy soha véget nem érő listán lehetne sorolni a tennivalókat. Na, amikor megemlítettük, hogy még múzeumba is szeretnénk menni, azon végképp felhúzták magukat. Pedig a végén azt mondta Léopold, hogy a múzeum volt a legjobb az egész kirándulásban. Na ezért nem hagyok rájuk mindent, meg egyébként is, ha már itt élünk ennyi kultúrális program igazán ránkfér.
A múzeum Fugueres-ben található: Theatre-musée Dalí a neve. Tényleg nagyon nagy élmény és nem szabad kihagyni annak, aki erre jár. Harmadik leglátogatottabb múzeum Spanyolországban és a 40. leglátogatotabb a világon. Eredetileg egy színház renoválása volt a projekt, amit Figueres polgármestere javasolt, ehelyett Dalí a saját művei számára készített egy kiállítóhelyet. Itt van eltemetve, a múzeum mellett található templomban lett megkeresztelve, és ebben az épületben volt első kiállítása is.
Nagyon klassz napfényes napunk volt.
A hidegebb idő arra vonatkozik, hogy lehűlt a ház. Egy pár napba telt míg kitapasztaltuk a fűtés működését, közben fáztunk egy picit. De nem a gyerekek. Az a tapasztalatom, ők soha sem fáznak. Elkezdtek viszont a fiúk hosszú nadrágot hordani, Daphné reggelente felveszi a dzsekijét, de a kardigánt már nem alá, mert az túl meleg lenne. Dél körül még sütkérezni is ki lehet ülni, csak később hűl le az idő. A mosást úgy időzítem, hogy délben terigessek és estére megszáradjanak a ruhák. A szárítógépünket eladtuk még a költözés előtt. Csak azért írom le, hátha valakinek segít, hogy a Whirlpool 6th sense gépünkkel egyáltalán nem voltunk megelégedve. Soha nem szárította meg a ruhákat rendesen. És amikor a nyáron igazán szükségünk lett volna rá, jöttünk rá arra, hogy nem is tudjuk használni. Túladtunk rajta. Most meg azon gondolkodunk, hogy talán nem is veszünk újat. Itt úgyis sokat süt a nap, ha meg napokig esni fog az eső, akkor kiterigetek a házban, van hely bőven.
Sokat kertészkedtem az elmúlt hétvégénken, sövényt nyírtam, nagyon értékelem, hogy van kertünk. Vettem hagymás virágokat is, sok tervem van, csak a nap állhatna több, mint 24 órából. Jó hogy nincs nagy füves rész, így nem a gyepápolás veszi el az időt, hanem lehet a már meglévő növényszigeteket ápolgatni, csinosítani. Jut eszembe, leszüreteltük az első citromot is. Van ugyanis több citromfánk, és bizony a téli gyümölcsök most kezdenek érni.
Egyebek mellett pedig jól jön ki, hogy hamarabb sötétedik, mert mintha egy picit mindenki hamarabb kerülne ágyba.
Az volt a kívánsága, hogy egy kis barátja is velünk ünnepeljen. Így ma a fiúk kedvenc éttermébe az "Au Bureau"-ba mentünk délben ebédelni. Nem tudom számított-e rá, hogy a desszert kihozatalánál az egész étteremben csak neki fog szólni a zene és többen hozzák ki együtt a tűzijátékos sütit. Nagyon hangulatos volt, a szomszéd asztaloknál is gratuláltak neki. Mikrofonos fülhallgatót, könyvet, szép rajzot Daphnétól, mangát Léopoldtól és Pokémon kártyát a kis barátjától kapott.
Megnőtt, megnyúlt Edgár, igazi nagyfiú. Eszembe jutott a Léopold 10 éves szülinapja is, ekkor láttam őt is először igazán nagynak. Ő az akit irányítgatni, terelgetni kell, nem nagyon merem még sokáig elengedni a kezét. Lehet, hogy ő később érő típus, de az is igaz, hogy ő kényelmes, ráérős, aki nem szeret sietni. Kicsit művészlélek, akit testvére lerángat a földre, nem hagy a fellegekben. Nagyon tehetséges a rajzban, bár úgy érzem ez most háttérbe szorult, reméljük csak átmenetileg. Most a sportban is sokkal aktívabb, a kézilabda úgy tűnik, hogy egy olyan sport, ami magával ragadta. Örülök neki, mert mindig azt gondolom, hogy egy fejlődő szervezetnek nagyon sok mozgásra van szüksége (ha már se gyalog, se bicajjal nem járnak iskolába). Elműlt a LEGO őrület, már nem szöszmötöl, zörög csörög esténként, viszont nagyon elmélyülten tud rajzolni egy -egy manga figurát. Számomra nagyon érdekes megélni, hogy lett igazi társasági ember az eddig inkább visszahúzódó magányosabb Edgárból. Ebben az iskolában tele van barátokkal.
Szeretettel köszöntöttük ma együtt a mi Edgárunkat. Délelőtt elmeséltem neki, hogyan is született Moszkvában, este pedig a nagyszülők voltak forró dróton, hogy megemlékezzenek róla!
Isten éltessen nagyon sokáig Edgárunk! Nagyon szeretünk mindannyian!
(Sok-sok év szülinapjai közül ez volt az első, hogy nem készítettem tortát, mert pont aznap nem itthon ünnepeltünk. Kényelmes volt, de nagyon hiányzott a torta készítése, tervezgetése. Ezt nem mondtam neki, ez az ő napja volt, úgy ünnepeltünk ahogy ő szeretett volna.)
Azon ritka szünetek egyike volt, hogy nem a gyerekek utaztak el, hanem én. Olyan rövid volt, de nagyon tartalmas ez a pár nap, amit Magyarországon töltöttem. Nagyon nehezen szedtem össze magamat. Szerdán indultam, de még kedd este fél nyolckor nagybevásárlást intéztem, napközben Léopoldot teniszre hoztam-vittem, Edgárt a kézilabdára, volt két meetingem, dolgoztam. Későn, este tízkor érkeztek anyósomék. És a bőrönddel sem álltam sehogy. Rájövök milyen nehéz elindulnom, hogy nincs egyben két órám, hogy bepakoljak és átgondoljam mit viszek. Így egész nap pakolok ilyenkor, meg kapkodok.
Na de szerdán 13-kor útnak indultam Barcelona felé. Útközben még mindenkit felhívtam, unokatestvéreméket is, akiknél aludni készültem. Idős rokonaim, apukám húga és férje nagyon vártak engem. Olyannyira, hogy szerda este 11-kor még előkerült az unicum és a Tokaji sárga muskotályos. Mivel szerdán későn érkezett a repülőm, már nem tudtam Cserkeszőlőre leutazni apukámhoz, meg kellett aludnom valahol BUdapesten. Először a reptéri hotelre gondoltam, de végül nagyon nem bántam meg, hogy a rokonaimnál kötöttem ki. Egyrészt nagyon örültek a látogatásnak, másrészt nekem is nagyon jó volt látni őket. Talán kevésbé dinamikusak, mint apukám (pedig 5 évvel kb. fiatalabbak is) ezért nekem is jót tett belecseppeni ebbe a lassú létezésbe, amikor a reggeli egy óra hosszáig tart, amikor a kávét ketten is vagy fél óráig készítik. Ilyenkor még jobban rádöbbenek arra az irdatlan ritmusra, amit az élet diktál, vagy amit mi diktálunk magunknak. Csütrötök délután már robogtam is a busszal le apukámhoz.
Ne mondjam, hogy itt is csak töltődtem, meg nagyon finomakat ettem. Sült oldalast és körömpörköltet (mert ezt nézni sem bírja a családom, ahogy eszem) rendeltem. Vettem egy nők lapját is, mert nekem ez az otthoni olvasmányom. Pont befejeztem Náray Tamás Utolsó reggeli Párizsban és Volt egyszer egy varroda című könyveit és nem is kezdtem újba, hogy hagyjak időt egy Nők Lapjára. Este együtt tévéztünk, mindenfélét, politikai vitaműsor és showműsorok: ezeken művelődtem egy kicsit. Pénteken sétáltunk a faluban, megvettem a vásárfiát a gyerekeknek, délután beugrottunk a Talmácsi cukrászdába sütiért, hiszen Pali papa 86 éves lett október 24-én, délután még ezt is megünnepeltük, sőt koccintottunk is rá. Szombaton pedig együtt bementünk a piacra és megvettük a virágokat és a koszorúkat a sírokra.
Szombaton délután röpke búcsú után indultam is Kecskemétre a 25 éves érettségi találkozómra. Szűkebb csapattal megbeszéltük, hogy korábban érkezünk és még a hotelben összeülünk beszélgetni és ünnepelni. Négy évet töltöttem 1991-1996 között a Kecskeméti Katona József Gimnáziumban és a Táncsics Mihály kollégiumban. Talán a koleszos együttélésnek is köszönhető, hogy nagyon mély barátságok szövődtek ott és nagyon meghatározó volt az a 4 év az életemben. Ennek az is bizonyítéka, hogy úgy éreztük magunkat így együtt 26 év után, mint akkor 14-18 évesen. Nagyokat nevettünk, sztorizgattunk és ugyanolyan jól éreztük magunkat, mint akkor. Természetesen mindenki hálálkodott, hogy külföldről hazajöttem. A hotelből az étterembe mentünk, innen még át egy borbárba éjfél körül, majd vissza a hotelbe, ahol még vagy egy órát beszélgettünk. Reggel együtt reggeliztünk és kimentünk a temetőbe, hogy a kovidban ez év áprilisában elhunyt osztálytársunk (aki egyébként az egyetemen is évfolyamtársam volt) sírjánál emlékezzünk. Sajnálatos, hogy erre is sor került. Nagyon kényelmes volt, hogy visszahoztak autóval Budapestre, így még az autóban is nagyokat beszélgettünk.
Anyósoméknak köszönhetem, hogy erre lehetőségem volt. Ők pedig jót unokáztak a dél-franciaországi melegben mielőtt visszatértek az esősebb, hűvösebb Bretagne-ba.
Jajj de büszkék vagyunk ma! Már vasárnap, ahogy Léopold teniszmeccse után kimentünk Saint Cyprien tengerparti sétányára gyakorolni, láttam, hogy ráérzett az egyensúlyozásra. Pár métereket már tekert egyedül és két keréken. Láttam, hogy gyakorlás kérdése és meglesz.
Ma délután Castellnou-ba mentem Edgárral és Daphnéval sétálni. Léopold nem jól érezte magát, valami kerülgeti, mert pirosak szemei, fájt a feje és kicsit meleg is volt. Itthon hagytuk pihenni.
Imádom ezt a hangulatos hegyi falut a mindössze 70 állandó lakosával. Kanyarogtunk a kis utcáin, betértünk a kézműves boltokba, ettünk egy sütit. A gyerekek jót játszottak a játszótéren. Azzal csaltam haza őket, hogy egy kiscit még biciklizünk a ház előtt. Olyan szerencsések vagyunk, hogy egyáltalán nem forgalmas az előttünk lévő útszakasz.
Nem sok kellett Daphnénak és megtanult egyedül tekerni kétkerekűn. S a napot végül azzal zártuk, hogy egyedül elindul és megáll. "Juppiiii"- kiabálta büszkén és boldogan. Hívta a fiúkat, hogy gyertek és együtt tekertek az utcában.
Valahogy én gyerekkoromból arra emlékszem, hogy sokáig tanítottak bennünket, futkostak a seprűnyelet beakasztva, napokig gyakoroltunk. Na ez kb. úgy nézett ki a mi 3 gyerekünkkel, hogy max egy délutánunkba került és megtanultak. Talán Edgár volt a legidősebb, neki egy óra se kellett, hogy kétkeréken tekerjen. De az is igaz, hogy Daphné kivételével mind idősebbek voltak. És Daphné, aki hármójuk közül a leghamarabb megtanult járni, úszni és biciklizni.
Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg!-Ne add el!-Ne változtasd! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően szabadon felhasználható.
Cette création est mise à disposition sous un contrat Creative Commons.
