N.-t még az egyetemről ismertem, látásból csak. Az öt év során soha nem beszéltünk, azt hiszem egy mondatot sem, pedig egy évfolyamra jártunk. Látásból viszont ismertük egymást, tudtuk jól ki a másik, egyszerűen csak más volt a társaságunk.
Még egyetem alatt összejött egy évfolyamtársunkkal, aki végül az első férje lett, mert hogy azóta hozzáment egy francia férfihez, csakúgy, mint én is. A közösségi oldalaknak köszönhetően ma már nem nehéz követni valaki életútját (van hátránya, de azért valljuk be, hogy számos előnye is), én így tudtam róla, hogy N. Moszkvában él.
A párizsi évek számomra egyetlen barátot hoztak, egy szlovák lányt, akivel napi szinten találkoztunk, osztottuk meg örömünk-bánatunk rendszeresen. Talán amikor a második év végén Guillaume Moszkvában kezdett el dolgozni, jöttem rá én, hogy ott mennyire egyedül voltam, a szlovák barátnőmet leszámítva. Mert voltak ismerkedések, de utólag látva sokszor rajtam múlott, hogy végül (mindig jól kitalált okból) egyik ismeretségből sem lett barátság.
Egyet határoztam el, amikor kiderült, hogy Moszkvába költözünk: ismerkedni fogok fűvel-fával, lehet, hogy sokan nem lesznek a legszorosabb barátaim, de aki csak szimpatikus lesz és ez viszont is működni fogok, teszek róla, hogy ne maradjanak el. Így kanyarodok vissza N.-hez, aki ekkor már itt élt Moszkvában. Írtam egy levelet az iwiwen és a fentiekre gondolva "katt" már el is küldtem. Nagyon kedves válasz érkezett, csupa segítőkész szavak a moszkvai életet illetően. S a fenti elv itt Moszkvában működött, bármenniyre nehéz is a tél és úgy általában a mindennapi életünk itt, barátságokat kaptunk. Családokat, akikkel gyerekestől férjestől összejárunk heti rendszerességgel találkozunk, utazunk vagy ünnepelünk szülinapot, baba érkezést, télapót, karácsonyt. És amikor panaszkodok, mert igen a harmadik év végére egyre inkább azt érezzük, hogy utcán, boltban s mindazon helyeken ahol emberek mozognak nem európai szintű a viselkedés (Pl.: a minap Edgarral mentem Léopoldért az oviba mínusz 10 fokban. Szerintem már az nem normális, hogy az oviba nem tudsz betolni egy babakocsit. Léopoldék csoportja az emeleten van. A mínusz tízben zuhogó hóesésben már öt perce csengeteg, és lóg rajtam Edgar fél babakocsostól, kb. 10 kiló. Végre bejutok, feljutok pár lépcsőfokot, szakad rólam a víz a gyerek nyüsszög, elémtoppan a portás és leu..t, hogy mit gondolok én öt percig csengetni, ő a WC-n volt. Csak legyintettem, magamban bosszankodtam egyet, elfojtottam egy-két ilyenkor használatos nem éppen nőies kifejezést, amit úgysem értett volna és róttam tovább felfele a lépcsőfokokat. Ez itt a nehéz, amikor kínlódok, még nekemesnek.),akkor mindig ezekre a barátságokra gondolok.Nehéz és fárasztó itt a mentalitás és akkor itt vannak a távolságok és rengeteg dugó, ami miatt már elindulni sincs kedvünk. Így ilyenkor mindig eszembe jut az a sok ember akit itt ismertem meg, akiktől napi szinten kapok, biztató szavakat, segítséget, élményt. De hogy egyedül nem érzem magam, az biztos.
N. életét egy ázsiai országban folytatja, a férje munkája oda sodorja őket. Ma itt volt gyerekestől, 351 dobozban elindult az életük valamerre ázsiába, itt már csak egy szállodai szobájuk maradt. Együtt ebédeltünk a gyerekek jót játszottak, Léopold boldog volt, ugyanis a nemzetközi nőnap miatt ma nem volt ovi, és nagyon várta a gyerekekt. N.-vel nagyon sokat találkoztunk, kibeszéltünk sok-sok közös témát, gyerekekről, nemzetekről, utazásról, próblémáinkról. Biztos még fogunk találkozni az életben, de már nem heti rendszerességgel és nem itt Moszkvában. Hiányozni fognak!
