Felemelő. Megcsináltam, nem tudom még milyen eredménnyel, reménykedem, hogy az írásbeliken is megvan a minimum 10. Az volt a legnehezebb, a disszertáció, nekem, franciául, helyesírási hiba nélkül.
Nagyon hiányzott mindenki, a gyerekek és Guillaume is. Egész héten egyedül voltam, napokon keresztül csak készültem. Vagyis nem voltam egyedül, hiszen
airbnb volt a szállásom. Ismeritek? Nagyon praktikus magánszállások a világ minden táján. Van egy szobád és kiadod. Van egy oldal, ahol összegyűjtik és lefoglalhatod. Így egy francia férfi lakásában laktam, az egyetemi campustól pár percre. Körben gyönyörű hegyek magasodtak, amelyeket minden nap megcsodáltam és lefényképeztem. És közben volt kihez szólnom, kitől kérdeznem, ha nem tudtam merre induljak boltba vagy ebédelni.
Egy hete érkeztem este 11-kor Grenoble-ba. Szerdáig csak készültem és készültem. Szerdán volt két írásbeli vizsgám: európai unió társasági joga és adójog témákban. Kétszer 3 óra (délelőtt, délután), ami egész napomat elvitte. De siettem is vissza, és még szerda este hozzáláttam a majd 400 oldal ismétléséhez, ugyanis pénteken délelőtt 3 vizsgám volt: értékpapírjog, könyvelés és iparjogvédelem. Nagyon mérges voltam, hogy egy délelőttre beszervezték a 3 vizsgát, még magyarul sem vizsgáztam sosem 3 tantárgyból egy nap. Azután pénteken hajnalban egy nagy vihar felébresztett ötkor, az agyam kattogott, aludni nem bírtam, befejeztem az ismétlést, majd elindultam vizsgázni. 11-kor már végeztem is, szinte egymás után mentem be a termekbe. A tanárok nagyon szimpatikusak voltak, nem zavarta őket, hogy nem az anyanyelvem a francia, egyik még meg is jegyezte, hogy milyen bátor vagyok, a másik pedig, hogy angol akcentusom van.
Megkönnyebültem, két hétig felé sem nézek, azután muszály újból belekezdenem, hiszen várnak a beadandó házik és majd júniusban az újabb vizsgaidőszak. Hálás vagyok minden egyes támogató szóért, hiszen ez most tényleg nem könnyű időszak volt az életemben. Nagyon nehezen indult, majd több mélypont követte. Az egyetem hibájából két héttel később kaptam meg a hozzáférést az anyagokhoz, majd a gyerekek betegedtek le, és rámszakadtak a házik (négy beadandó házim volt a két hónap alatt és a tantárgyakkal is haladnom kellett) és ki sem láttam belőlük és a végét sem láttam és közelgett a karácsony (amire utálok nem készülni), szóval nem ragozom. Sokat gondolkodtam mindeközben és sokat beszélgettünk Guillaume-al is, legyen, ne legyen folytatás és mi lesz utána. Nagyon sokat köszönhetek Guillaume-nak, aki tűrte és tűrte azzal a hatalmas békés nyugodtságával az én nehéz pillanataimat, tartotta a frontot, próbált mindent megtenni (mindamellett, hogy neki sem álom most a munkája), hogy nekem könnyebb legyen.
Nagyon érdekes volt látni, ahogy az embereket is megosztotta az én tanulásom. Nagyjából két csoport volt. A "csináld" és a "minek szenvedsz" csoport. Tulajdonképpen mindenki a saját hozzáállása szerint foglalt állást. Mindekettőt nagyon nehéz volt hallgatni, hiszen én is csinálni akartam, de közben rettenetesen szenvedtem, hol fizikailag (ne felejtsük a háztartást és az én két drága pici fiamat és a férjemet), hol lelkileg. De az az igazság, hogy ebben tanácsot adni nehéz, mindenki maga érzi, mire is vágyik, mire van szüksége. És nekem erre már nagyon szükségem volt, ezért is utólag hálás vagyok azoknak, akik azt mondták, csináld, ne add fel, próbáld, küzdjél, majd meglátod. Végül az ember egész életében tanul és fejlődik és az életünk nem csak arról szól, hogy mosolyogva, fél méterrel a föld felett röpködve éldegélünk. Vannak nehéz időszakok, amit vállalni kell és amiből rengeteget lehet tanulni. Az utolsó mélypontomnál így szóltam magamhoz:"Vagy lenyugodsz és békében végigcsinálod, lesz, ami lesz a végén, vagy abbahagyod, hiszen a körülötted élők békéje mindennél fontosabb". Karácsonnytól így tényleg nyugalomban egyfajta rendszerben, kipihenve csináltam meg (esténként már nem nagyon tanultam, pénteken szünetet tartottam és hétvégén sem hajtottam nagyon). Az elején rengetegen látták, hogy szenvedek szó szerint az anyukák kérdezték mi van velem. Sokan mondták, miért csinálod, ha nem is szereted (hiszen az örömöt tényleg nem leltem az elején, csak a teherre tudtam gondolni). Ez nagyon sokszor elbizonytalanított. DE, hova is jutottam? A végére már meg is szerettem és semmiféle rossz ízzel nem gondolok arra, hogy még egy félév vár rám (sőt mivel egy vizsgát teljesen kihagytam, szeptemberben is vissza kell térnem), várom az új tantárgyakat és csak tényleg egyben reménykedem, hogy a gyerekek nem fognak sokat betegeskedni, mert évközben nincs segítségem. A vizsgák alatt viszont mamiék olyan szépen tartották itthon a frontot, hogy semmi aggódás nem övezte azt, hogy a család nélkülem van egy hétig. A gyerekek boldogak voltak én pedig halálosan nyugodt Grenoble-ban. Már meg is ígérték, hogy júniusban is jönnek. Sok-sok köszönet, hogy számíthatunk rájuk!
Sokat gondoltam anyukámra, aki annak idején a vizsganapokon imádkozva takarított és mindig arról számolt be, hogy sehova nem haladt aznap. Egyre csak gondolkodtam ő milyen tanácsot adott volna. Ha tudná, hogy mire adtam a fejem...de legalább az én drága apukám gondolt rám és ő is csak támogatott, hogy ne adjam fel.
Száz szónak is egy a vége. Nagyon jó érzés, hogy vége, hogy megcsináltam és hogy volt értelme annak a sok küszködésnek. És hogy nincsenek lehetetlenek, én csak mindenkit biztatok, hogy ne adja fel a terveit, semmit, legalább meg kell próbálni és ne higgy annak, hogy csak a pillanatnyi örömöd számít. Rengeteget adott nekem ez a pár hónap, amellett a sok nehézség mellett. Amikről még nem is beszéltem, hogy mennyire megerősített a család, az ő szeretetük, hogy mennyit fejlődött a franciám, hogy a gyerekeknek is példát mutatok, hogy tanulni jó és érdemes!
Annyira jó volt visszajönni hozzájuk, Edgár kacagott a boldogságtól a repülőtéren, Léopold pedig ugrott a nyakamba! Újra itthon egy darabig csak sok-sok pihenéssel!!!
Léopold olyan aranyosakat tud mondani. Mai termés:
