2015. február 8., vasárnap

Gyerekszáj

Léopold olyan aranyosakat tud mondani. Mai termés:
- A lányok azért nem erősek, mert hosszú a hajuk.
Majd
jön apa fogós kérdése: "És a rövid hajú lányok?" .Nem jött érdemeleges válasz Léopold részéről.
Tegnap pedig azt mondta: "Nézd anya, pattogós cipővel nem lehet felmenni a hajóra!"

Tegnap este Guillaume-al moszkvai fotókat nézegettek. A búcsúblijáról, ahova az összes kis barátját elhívtam. Olyan boldogan sorolta az összes moszkvai barátját. Látszik, hogy mély nyomot hagytak benne a moszkvai évek, ott lett babából kisgyerek...

Ki a szabadba

Most újból hidegek járnak, a házban nagyjából 15-16 fok van. Kinnt is hideg van 12-13. Szóval azt a kihívást, hogy  a telet kabát nélkül végigcsináljam, nem nyertem meg. Kell a nagykabát, a gyerekek is télikabátot hordanak.És sajnos kinnt sem tudunk felmelegedni, csak dél körül süt olyan melegen a nap, hogy igazán melegít.
Ma reggel kisütöttem egy sonkás-sajtos sütit és nekivágtunk a természetnek. Léopold imád piknikezni (ilyenkor chips engedély van).Először a repülő-múzeumba mentünk. Nagyon érdekes volt, mindenki élvezte, még egy repülőgéporrba be is lehetett menni. Nagy élmény volt még Guillaume-nak is :-). Utána pedig a Bruskett  kertbe mentünk, ami egy fás park sok-sok árnyékkal (nyáron biztos érdemesebb eljönni), de mivel esni kezdett az eső, megejtettük a pikniket. Edgár eközben durmolt egyet. Miután megebédeltünk az autóban, a Dingli sziklákhoz mentünk. Itt egy hosszú tengerparti sétány vezet végig, ahol Léopold rollerezett véges végig. Láttunk birkákat és lehetett a sziklákon cipőt koptatni. Olyan fáradtan értünk haza, a friss levegő mindenkit kiszívott. Léopold azt mondta "nagyon szeretek a friss levegőn, olyan jót tesz nekem!". Egyem meg, milyen szépen összefoglalta azt, hogy ő tényleg kinnt a szabadban érzi a legeslegjobban magát.

Edgár lába javulóban, még biceg egy kicsit de már sokkal jobb. Remélem megjavul hamar teljesen.

2015. február 7., szombat

Magyar lángos, magyar pincér

Ma Guillaume-al sajtos tejfölös lángos ettünk délután. Már a második alkalommal történik, hogy egy magyar vendéglátós pár büfét bérel és lángost süt. Állítólag már az első alkalomnak nagy sikere volt, mi akkor nem tudtunk lángosozni, ma bezzeg mi is ott voltunk. A gyerekeknek nem nagyon kellett a magyar étel, Léopold inkább azt kereste, hogy kivel tudna játszani, de sajnos nem akadt pajtás.
Este pedig első alkalommal tudtunk elszabadulni kettesben Guillaume-al, hogy megünnepeljük a 35-ik szülinapját és azt, hogy 10 éve vagyunk együtt. Húú mennyi minden történt már azóta....olyan nagyon jó visszaemlékezni az első közös lépéseinkre, Léopold születésére, a moszkvai évekre....
Abba az étterembe mentünk, ahol még akkor jártunk kettesben, amikor a gyerekek Nantes-ban voltak a mamiéknál, mi pedig házat kerestünk.Ez egy steak-house nagyon fincsi húsokkal. Én a máltai specialitást, a nyulat választottam isteni volt. Alig ültünk le az asztalhoz, az italválasztásnál már elnézést is kért a magyar pincér, hogy nem hallotta, hogy magyarok vagyunk. Nagyon megmosolyogtuk Guillaume-al, hogy tényleg rengeteg magyar van itt, bárhol összefutni velük. Mondtam már, hogy a múltkor Guillaume haját vágta egy magyar fodrász? A héten pedig a Junglespirit mátai jógastúdió egyik vezetőjével ismerkedtem össze a pembroki játszótéren. Jövő hétre már ki is néztem náluk egy jógaórát, jó lenne beleépíteni a szoros időrendembe valami kellemes rendszeres testmozgást.

Edgárunk pénteken nem volt oviban. Egyrészt csütörtökön az oviból hívtak (de nem vettem fel és nem tudtam visszahívni a számot), hogy valami történt az Edgár lábával labdázás közben. Nem esett el, nem is futott, de talán kifordult a lába mert egész nap utána sántított. El is vittem orvoshoz, délutánra már lázas is lett, de szerintem függetlenül a lábától. Semmi komoly, azt mondta az orvos, de figyeljük, javul-e. Hát így pénteken nem is vittem oviba. Nem volt nagyon lázas, de már reggel ahogy a lábára állt, mondta, hogy fáj. Tegnap még nagyon kis bice-bóca volt, ma már jobb. Nagyon remélem semmi komoly, csak egy kis húzódás, vagy valami enyhe kis probléma.

2015. február 5., csütörtök

35

Tegnap este ünnepeltük Guillaume szülinapját. Léopold  egész délután készítette a köszöntő lapot, nagyon koncentrált és nagyon büszke volt rá. Azután, amikor már este volt és jöttünk haza a játszóról jutott eszébe, hogy nem vettünk ajándékot. De persze az ajándék már jó előre el volt készítve. A tortát pedig délelőtt készítettem, míg a gyerekek oviban voltak, finom volt is és persze nagyon is szép.
Nagyon szép időnk van mostanában, ma 20 fok volt délben, de tegnap is, így délután lementünk a Pembroki tengerpartra. Ott uzsonnáztunk, majd a játszón fejeztük be a napot. Mivel a gyerekek nem aludtak délután, így meglehetősen fáradtak voltak, mire ünnepelni kezdtünk. Voltak is kisebb összezördülések (ki hányszor fújja el a gyertyát és ki eszik több chipset), de mégis nagyon jót ünnepeltünk. A vacsorát már kettesben fogyasztottuk el, már ők maguk reklamáltak, hogy fáradtak.

És nem mellesleg ma 10 éve vagyunk együtt Guillaume-al. Még sok tíz évet kérek egészségben és boldogságban együtt! Hétvégén hosszú idő után kettesben fogunk ünnepelni!

2015. február 1., vasárnap

Hazatérés, hosszú poszt következik arról, amiről alig írtam eddig...

Felemelő. Megcsináltam, nem tudom még milyen eredménnyel, reménykedem, hogy az írásbeliken is megvan a minimum 10. Az volt a legnehezebb, a disszertáció, nekem, franciául, helyesírási hiba nélkül. 
Nagyon hiányzott mindenki, a gyerekek és Guillaume is. Egész héten egyedül voltam, napokon keresztül csak készültem. Vagyis nem voltam egyedül, hiszen airbnb volt a szállásom. Ismeritek? Nagyon praktikus magánszállások a világ minden táján. Van egy szobád és kiadod. Van egy oldal, ahol összegyűjtik és lefoglalhatod. Így egy francia férfi lakásában laktam, az egyetemi campustól pár percre. Körben gyönyörű hegyek magasodtak, amelyeket minden nap megcsodáltam és lefényképeztem. És közben volt kihez szólnom, kitől kérdeznem, ha nem tudtam merre induljak boltba vagy ebédelni.
Egy hete érkeztem este 11-kor Grenoble-ba. Szerdáig csak készültem és készültem. Szerdán volt két írásbeli vizsgám: európai unió társasági joga és adójog témákban. Kétszer 3 óra (délelőtt, délután), ami egész napomat elvitte. De siettem is vissza, és még szerda este hozzáláttam a majd 400 oldal ismétléséhez, ugyanis pénteken délelőtt 3 vizsgám volt: értékpapírjog, könyvelés és iparjogvédelem. Nagyon mérges voltam, hogy egy délelőttre beszervezték a 3 vizsgát, még magyarul sem vizsgáztam sosem 3 tantárgyból egy nap. Azután pénteken hajnalban egy nagy vihar felébresztett ötkor, az agyam kattogott, aludni nem bírtam, befejeztem az ismétlést, majd elindultam vizsgázni.  11-kor már végeztem is, szinte egymás után mentem be a termekbe. A tanárok nagyon szimpatikusak voltak, nem zavarta őket, hogy nem az anyanyelvem a francia, egyik még meg is jegyezte, hogy milyen bátor vagyok, a másik pedig, hogy angol akcentusom van.
Megkönnyebültem, két hétig felé sem nézek, azután muszály újból belekezdenem, hiszen várnak a  beadandó házik és majd júniusban az újabb vizsgaidőszak.  Hálás vagyok minden egyes támogató szóért, hiszen ez most tényleg nem könnyű időszak volt az életemben. Nagyon nehezen indult, majd több mélypont követte. Az egyetem hibájából két héttel később kaptam meg a hozzáférést az anyagokhoz, majd a gyerekek betegedtek le, és rámszakadtak a házik (négy beadandó házim volt a két hónap alatt és a tantárgyakkal is haladnom kellett) és ki sem láttam belőlük és a végét sem láttam és közelgett a karácsony (amire utálok nem készülni), szóval nem ragozom. Sokat gondolkodtam mindeközben és sokat beszélgettünk Guillaume-al is, legyen, ne legyen folytatás és mi lesz utána. Nagyon sokat köszönhetek Guillaume-nak, aki tűrte és tűrte azzal a hatalmas békés nyugodtságával az én nehéz pillanataimat, tartotta a frontot, próbált mindent megtenni (mindamellett, hogy neki sem álom most a munkája), hogy nekem könnyebb legyen. 
Nagyon érdekes volt látni, ahogy az embereket is megosztotta az én tanulásom. Nagyjából két csoport volt. A "csináld" és a "minek szenvedsz" csoport. Tulajdonképpen mindenki a saját hozzáállása szerint foglalt állást. Mindekettőt nagyon nehéz volt hallgatni, hiszen én is csinálni akartam, de közben rettenetesen szenvedtem, hol fizikailag (ne felejtsük a háztartást és az én két drága pici fiamat és a férjemet), hol lelkileg. De az az igazság, hogy ebben tanácsot adni nehéz, mindenki maga érzi, mire is vágyik, mire van szüksége. És nekem erre már nagyon szükségem volt, ezért is utólag hálás vagyok azoknak, akik azt mondták, csináld, ne add fel, próbáld, küzdjél, majd meglátod. Végül az ember egész életében tanul és fejlődik és az életünk nem csak arról szól, hogy mosolyogva, fél méterrel a föld felett röpködve éldegélünk. Vannak nehéz időszakok, amit vállalni kell és amiből rengeteget lehet tanulni. Az utolsó mélypontomnál így szóltam magamhoz:"Vagy lenyugodsz és békében végigcsinálod, lesz, ami lesz a végén, vagy abbahagyod, hiszen a körülötted élők békéje mindennél fontosabb". Karácsonnytól így tényleg nyugalomban egyfajta rendszerben, kipihenve csináltam meg (esténként már nem nagyon tanultam, pénteken szünetet tartottam és hétvégén sem hajtottam nagyon). Az elején rengetegen látták, hogy szenvedek szó szerint az anyukák kérdezték mi van velem. Sokan mondták, miért csinálod, ha nem is szereted (hiszen az örömöt tényleg nem leltem az elején, csak a teherre tudtam gondolni). Ez nagyon sokszor elbizonytalanított. DE, hova is jutottam? A végére már meg is szerettem és semmiféle rossz ízzel nem gondolok arra, hogy még egy félév vár rám (sőt mivel egy vizsgát teljesen kihagytam, szeptemberben is vissza kell térnem), várom az új tantárgyakat és csak tényleg egyben reménykedem, hogy a gyerekek nem fognak sokat betegeskedni, mert évközben nincs segítségem. A vizsgák alatt viszont mamiék olyan szépen tartották itthon a frontot, hogy semmi aggódás nem övezte azt, hogy a család nélkülem van egy hétig. A gyerekek boldogak voltak én pedig halálosan nyugodt Grenoble-ban. Már meg is ígérték, hogy júniusban is jönnek. Sok-sok köszönet, hogy számíthatunk rájuk!
Sokat gondoltam anyukámra, aki annak idején a vizsganapokon imádkozva takarított és mindig arról számolt be, hogy sehova nem haladt aznap. Egyre csak gondolkodtam ő milyen tanácsot adott volna. Ha tudná, hogy mire adtam a fejem...de legalább az én drága apukám gondolt rám és ő is csak támogatott, hogy ne adjam fel.

Száz szónak is egy a vége. Nagyon jó érzés, hogy vége, hogy megcsináltam és hogy volt értelme annak a sok küszködésnek. És hogy nincsenek lehetetlenek, én csak mindenkit biztatok, hogy ne adja fel a terveit, semmit, legalább meg kell próbálni és ne higgy annak, hogy csak a pillanatnyi örömöd számít. Rengeteget adott nekem ez a pár hónap, amellett a sok nehézség mellett. Amikről még nem is beszéltem, hogy mennyire megerősített a család, az ő szeretetük, hogy mennyit fejlődött a franciám, hogy a gyerekeknek is példát mutatok, hogy tanulni jó és érdemes!

Annyira jó volt visszajönni hozzájuk, Edgár kacagott a boldogságtól a repülőtéren, Léopold pedig ugrott a nyakamba! Újra itthon egy darabig csak sok-sok pihenéssel!!!